„Ebben az időszakban próbáltam köztes területeken működni. Volt már Bogláron néhány olyan apróság, amit én azért csináltam - nem mintha művész lennék -, hogy demonstráljam azt, hogy egy kritikus is tud művészetet csinálni adott esetben.

Másrészt pedig volt, és most is van egy ilyen furcsa vonzalmam Közép-Kelet-Európa iránt, és végig irritált, hogy miért van az, hogy a szlovákok és a magyarok látszólag gyűlölik egymást 150 éve, de abban a pillanatban, amikor az ember rendesebben megnézi a dolgokat, akkor csak termékeny együttműködésről volt szó. Ezért én elkezdtem szlovákul tanulni, kifejezetten azért, hogy személyesen is oldjak valamit az egészen. Ennek azért is jelentősége van, mert azt hiszem, hogy magyar részről mondjuk 10-15, szlovák részről talán még több művész még mindig erre támaszkodik, hogy milyen jól tudtunk akkor, meg tudunk most is együtt gondolkodni. Ez az esemény is ilyen szempontból indult.

Valahonnan előkerült egy angol nyelvű folyóirat cseh különszámmal, ahol találtam egy nagyon érdekes fényképet, ami azt ábrázolta, hogy az éppen akkor [Csehszlovákiába] bevonuló egyesített csapatok ott sorakoznak, és kötélhúzás című játékot játszanak valamelyik falu elfoglalása előtt, vagy után.

Bogláron rendeztem tehát egy ilyen élőképet, ahol persze nagyon naivan volt az egész kitalálva, a magyar művészek és a szlovák-cseh művészek két pártra szakadva, kötélhúzás helyett ennek a folyóiratnak a példányát, illetve ezt a fényképet tépik szét.

Azért mondom, hogy kicsit nyögvenyelős a történet, mert hirtelen kitaláltam, hogy ez nemcsak egy politikai célzás, hanem egy kvázi kép mágikus megsemmisítése, ugyanakkor a kép a képben szituáció. Hasonló, mint a történelmi festmények készülésekor az esemény rekonstrukciójához történő élőkép-beállítás. Én marha jól éreztem magam, amíg ezt kitaláltam, és tulajdonképpen jó, hogy megcsináltuk.”
(Interjú Beke Lászlóval, 1998)